Arról beszéltünk előző posztunkban (Szubjektivitás kontra nárcizmus, lásd még: "Tudomány" menüpont) hogy szubjektív az elme. Az, hogy „milyen mértékben” szubjektív, az a fő témája ennek a posztnak.

Hol kezdődik a betegség? Mikortól ártok?

Mega-szubjektivitásom mennyire tükrözi a valóságot?

És miért hihetetlenül sürgető gond az, ha a főnök megtámogatja iszonyúra mért egóm?

Vegyünk egy nagyon közeli példát.

Multinacionális cég (bocs, Multi) alkalmaz egy értékesítési vezetőt. Mondjuk.

A srác (akár lány, mindegy) azt gondolja magáról, hogy ő a szupermen, éjt nappallá téve dolgozik, termel, sikeres, ráadásul kisportolt és nagyon dögös a kocsija.

A csaja (pasija) gyönyörű, édi a nagyikkal, jól öltözött és sosem büdi.

Ismerős?

A gond nem is a teljesítménnyel van, hanem az – esetlegesen – amögött meghúzódó igenis patológiás állapotról, avagy betegségről/személyiségzavarról. (Megjegyzem a betegség gyógyíthatóbb, mint a személyiségzavar!!!)

Mert, hogy a nárcisztikus milyen? Az pont ilyen? Ilyen tökéletes? Igen. Látszólag...

És milyen a másik oldalon?

Nem képes részvétre és együttérzésre. Nincs szégyenérzete és bűntudata.

Egyébként ezek a pszichopatákra jellemzőek még.

Szóval a fő gond, hogy a társadalom pszichopatákat támogat.

Ez egy szélsőségesnek tűnő megközelítés, de gyakorlatilag erről van szó.

Mai társadalmunk elvárja, hogy érzelmeidet félretéve dönts. Kérdezd meg a behajtót, mit gondol egy szegény család kilakoltatása közben... Nos, ő mondhatja, hogy ez munkahelyi kötelesség... persze. A gond nem a munkahelyi elvárásokkal van. A gond az EMBERI elvárásoknál van, mivel ezen kórkép (pl együttérzés hiánya) családon belül is megtörténik.

Ennek egészségkárosító hatásairól is lesz még szó.